2013. szeptember 22., vasárnap

SECOND CHAPTER

Where are we?

Angeline Fox
 " Mikor megláttam, egy pillanatra elállt a szavam. A feje vérzett, nem tudtam él-e még. Féltem, hogy már nem. " - Zayn Malik

Éreztem. Éreztem ahogy a levegő végigáramlik a testemben, ahogy mozog a mellkasom. Gondolkodtam. De nem észleltem mást. Csak a gondolataim. Olyan sötét itt minden. Ki akarom nyitni a szemem, de nem, nem engedelmeskedik nekem. Kérlek, olyan bizarr itt. Mi történt? Talán meghaltam? De akkor hol vagyok? Hova kerültem? Uh, fáj a fejem. Várjunk. Érzek valamit. Valami puha dolgot. Súrolja a kezem és a lábam. Hogy is hívják? Istenem, csak ez a fej fájás múlna el. Pamut! Megvan! Érzem hogy valami pamut súrolja a bőröm. De ez idegen. Ez nem az enyém. Valaki szorosan fogja a testem. Au, a kezem. A fájdalom ami hirtelen belenyilalt, könnyeket gerjesztett a szememben. Vannak könnyeim. Ez jó jel. Azt hiszem. Ki vagy te? És hova viszel? Nem hallod? Hozzád beszélek! Válaszolj! Válaszolj már! Nem kaptam választ. Te jó ég hogy sajog a fejem. Megőrjítenek már a gondolatok a fejemben. Álljatok le! Ne gondolj semmire. Semmire. Mégis mi történt? Elájultam? Az talán megmagyarázná az iszonyatos fej fájást. Talán a repülőn estem el, és bevertem a fejem. Várjunk. Repülő. Repülőn voltam. Te jó ég! Mi lezuhantunk! Túléltem? Grace! Grace hol van? Jól van? Mondj már valamit te idegen! Szorítása gyengül, elenged. Valami puha dologra fektet rá. Mi ez? Próbálom kitapintani. Homok. Homok? Mit keres itt homok? Hol vagyok? Hallom hogy ez a valaki ziháltan lélegzik. Be- és ki. A keze is remegett. Valami baj lehet vele. Zajokat hallok. Lépteket. De ezek nem az ő léptei. Ez más ritmus. Majd egyszer csak megszólal valaki.
- Hogy van? Életveszélyben van? - megfogta a kezem. Ez nem az idegen. Ez valaki határozottan más. Neki olyan lágy érintése van. A keze mintha ráncos lenne. Végigtapogatja a kezem, a lábam, majd a fejem.
- Csúnyán beverte a fejét. Amennyire tudtam elállítottam a vérzést, de csúnya seb keletkezett rajta. - mély volt a hangja. Ez az idegen volt. Az előző hang vékonyabb volt, az övé pedig erős, és határozott férfihang volt. - Tudsz segíteni rajta, ugye?
- Megteszek minden tőlem telhetőt. - a női hang most sóhajtott egyet. - Menj, még szükség van rád a többieknek.
Újra hallottam az idegen lépéseinek tipikus ritmusát. Minél távolabb ment, annál kevésbé hallottam. Majd megszűnt, elment. De a nő itt marad velem. Ő is szaporán kapkodta a levegőt, akárcsak az idegen.
A nő kotorászni kezdett. Valamit nagyon meg akart találni, hallottam ahogy szétdobálja a dolgokat körülötte. Megtalálta. Hirtelen valami selymes, lágy anyagot éreztem a homlokomon. Uh, ez fáj. Vérzik a fejem? Most már valaki tényleg elmondhatná mi történt, semmit nem értek. Mit csinál ez a nő velem? 
- Előre bocsánat ha fájni fog. - szólalt meg újra. Ezt nekem mondta? Mi fog fájni? Így is eléggé fáj mindenem. A karom azt hiszem eltört, mert a fájdalom folyton belehasít. Most jó. Már nem érzem akkor fájdalmat. Bárki is vagy köszönöm. Sok mindenféle hangot hallok. Sokan zavartan beszélnek megállás nélkül, mások egyszerűen csak mászkálnak, és mozgolódnak. Ő is felállt. Elmegy. Ne hagyj itt kérlek. Mi történik? Annyira kusza minden. Gyerünk, rakd ki a puzzle-t. Nem megy. Minden kezd sötét és tompa lenni. Már magamat sem hallom. A gondolataim. Minden sötét.
Eltűnt. A sötétség elment. Újra hallom önmagam. Vajon mennyi ideig lehettem öntudatlan? Nem tudom érzékelni az időt. A teret érzem. Érzem hogy valami tágas, szellős helyen vagyok. Ahol homok is van. Egy sziget. Dehogy, mit keresnék egy szigeten. De mi van ha tényleg lezuhantunk? Akkor túléltem. Grace! Grace hol van? Látni akarom hogy épségben van!
Újra megpróbálom. 
Sikerült!
Kinyitottam szemem, bár a fény vakító és erős volt. Sokáig csak nagy fényességet láttam és elgondolkodtam. Talán tévedtem és tényleg meghaltam.
De nem. Most minden kezd letisztulni. Nem vakít a fény. 
Az eget látom.
Egy felhő sincs rajta, egyenletesen kék, akárcsak a tenger,vagy óceán.
Hallom a hullámok csendes morajlását. De valami megzavarja ennek halk susogását.
Jajgatások, és kínkeserves felkiáltások.
Oldalra fordítom fejem. Ami továbbra is sajog.
Homályos. De lassan kirajzolódnak a formák, vonalak, alakok.
Emberek sírnak, és a fejüket fogva kiáltoznak.
Hol vagyunk? És ki volt ez a nő? Miért hagyott itt? Azt hitte meghaltam? Mi történt?
Gyerünk Angeline, menni fog ez neked.
Újra érzem végtagjaim. Újra tudom mozgatni. Igen, sikerült.
Lassan, de biztosan felültem, miközben az emberek tudomást sem véve rólam rohantak össze és vissza mellettem. Meg kell valakit szólítanom.
Éppen felém jött egy kissé már őszes hajú, beesett arcú férfi. Arca tükrözte mindazt amit érezhetett. Valami olyat amit egyetlen szó még körülírni sem tudja.
- Elnézést, kérem, elmondanád mi történt? - néztem fel rá, de a nap rögtön égetni kezdtem a szemgolyóm, így hát a kezemet használtam napellenzőnek. A férfi megtorpant. Szemei nagyra kerekedtek, mintha kábítószert fogyasztott volna. A másodpercek pörögtek, a szívem nagyokat dobbant, a feszültség egyre nőtt. De ő nem szólalt meg. Majd hirtelenjében egy morgást követően tovább ballagott, ki tudja merre, ki tudja hova.
Kezemet a puha homokon pihentettem, miközben élveztem hogy annak apró szemcséi kényeztették a bőröm. Sokáig elüldögélhettem így, egyszerűen csak kizártam a külvilágot. Igen, a furcsa lány aki a káosz közepén is képes ülni és élvezni hogy milyen puha a homok. 
- Látom jobban vagy hála Isten. - szólalt meg valaki a hátam mögött. Nem jött közelebb, megvárta míg megfordulok. Mozgásra bírva testemet, kissé felé fordultam hogy láthassam ki ő. Koszos volt. A inge szakadt, arca kormos. A térde sebhelyes, egy nagyon csúnya seb volt rajta. Valami megvághatta. Arcát borosta fedte, sötét haja remekül passzolt sötétebb bőréhez. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam rájönni, hát nem törtem sokáig a fejem rajta.
- Ami azt illeti azt hiszem igen. Én ... én csak nem tudom mi történt. Mindenki ide-oda fut, rohan, kapkod, de nekem nem mond senkit semmit. Tudom, hogy egy repülőn ültünk igaz? - és ahogy ezt kimondtam, körülnéztem, és akkor tudatosult minden ami történt. - Lezuhantunk.
Sokáig habozott mit mondjon, egyik lábáról a másikra állt, majd mikor a sebhelyes lábára állt halkan felszisszent és meggondolta magát.
- Igen. - mondta ki végül egy nagy sóhaj közepette. - Fáj valamid? Mikor rád találtam nagyon vérzett a fejed. 
- Te találtál rám? - mit sem törődve hogy még mondani szeretett volna valamit szavába vágtam. Kicsit meglepte a kitörésem, vagy őszinteségem, de jelen esetben semmi kedvem nem volt a bájcsevegéshez. Egy szigeten vagyunk, nem de? Egy darabig hezitált. Láttam ahogy alsó ajkaiba harap idegességében.
- Igen. És volt veled egy kislány is..- a mondat végét kissé elharapta, mintha valójában ki sem akarta volna mondani. Tudta hogy érzékeny témát érintett.
-Grace! Mi van vele? Mi történt? Életben van? - ez valahogy löketet adott végtagjaimnak, amik ennek hatására felpróbáltam állni, de a földre zuhantam. Au. Ő rögtön felém kapott, de már késő volt. Letérdelt elém, mélyen a szemébe néztem. Káprázó, sziporkázó szemei gyönyörűek voltak, mély barna árnyalata tökéletes kontrasztban volt kissé sötétebb bőrével. Akaratlanul is Grace neve hallatán szemeim előtt megjelent a kislány síró arca, krokodil könnyei, amint belém kapaszkodik. Könnyeim folyni kezdtek. Megfogta a kezem. Tapintása puha, jó érzés volt. Megnyugtatott. - Kérlek, had keressem meg.
- Nézd, hogy is hívnak...- nézett rám segítségkérően.
- Angeline.
-Angeline. Nézd, jobbnak találom ha itt maradsz. Nem biztonságos a repülő közelébe menni, azt majd megteszem én és a többi férfi, és egyébként is megsérültél. Vérzett a fejed, emlékszel? Ne erőltesd túl magad. Ígérem azon leszek hogy megtaláljam a kislányt, és ide hozhassam hozzád. Rendben? - mosolygott. De még hogy! Tipikusan sármos-csábító mosolya volt, de mégis a megnyugvásra találtam benne. Talán igaza van, de a várakozás idegtépő. 
Beleegyezésképp csak aprót bólintottam, mellyel nyugtáztam neki : Jól vagyok, menjen csak. És ő ment is. 
Csak ültem, és néztem. Az emberek megállás nélkül rohantak körülöttem, míg én csak ültem, és néztem. Nem tehettem mást, nem tehettem semmit. Minden percben az utat néztem melyen a fiú elment, és azt vártam hogy visszatér, Grace-el. De nem jöttek. Továbbra sem. A pánik fokozódott bennem, a lelkemben, és a testemben egyaránt.
Az idő telt, a fejem fájt, a világ érthetetlenné vált. 
Lassacskán a szemhéjaim nehezebbé váltak, elálmosodtam, ugyanis a repülőn akartam aludni, de ez a tervem kudarcba fulladt, ahogy a repülő is.
De mégis ... hallok valami ismerőset .... a nevemet kiáltja...
- Grace! Grace itt vagyok! Grace!
Ott volt. Felém futott. Nem volt semmi baja. Éreztem ahogy a kő leesik a szívemről, és nagyot koppan. Bumm ...
Vele volt. Ott volt vele, a kezét fogta. Futni akartam, de még gyenge voltam. De ő nem, egyre csak futott felém. Grace.
- Grace ... - suttogtam miközben szorosan átöleltem a kislány apró testét, éreztem ahogy dobog a szíve, éreztem ahogy újra erősen szorít, akárcsak a repülőn. Nem volt komoly baja, apró horzsolásokkal megúszta. 
- Angeline, úgy félek. - lágy kis hangja olyan sebezhetően hangzott, hogy a könnyeim akaratlanul is utat törtek kifele. Küzdöttem ellenük, erősnek akartam tűnni előtte, de nem ment, nem voltam rá képes. Csak szorítottam erősen magamhoz, megóvni bárkitől és bármitől. Köszönöm Istenem, hogy nem esett semmi baja. Köszönöm, hogy itt lehetünk. Hogy nem haltunk meg. 
A fiú nem szólt semmit. Tudta, hogy most a pillanatnak éltünk. Nem avatkozott bele, csupán elmosolyodott. Ránéztem. 
- Köszönöm. - mondtam halkan, minél artikuláltabban hogy le tudja olvasni arcomról. Sikerült neki, és csak mosolygott továbbra is. Nem voltak szavak, csak érzések. Érzések amik közrefogtak minket. Örültünk, hogy élünk. Sírtunk, hogy lezuhantunk. Féltünk, mert meghalhatunk. Boldogok voltunk, mert túléltük, mert itt vagyunk.
Grace leült mellém. A sebeimet vizsgálta. Láttam rajta hogy ezt az egészet még nem tudja hova tenni.
Majd ő is leült mellénk. Hevesen zihált, és izzadt, láttam rajta hogy már elfáradt. De, hogy ne hívjam már, Ő-nek, vagy fiúnak, jobbnak találtam megkérdezni a nevét.
- Egyébként, te már tudod hogy Angeline a nevem. Te én még mindig nem tudom a te neved. Most azt hiszem te következel. - mosolyogtam rá, miközben ő a tengert kémlelte. Sokáig nem válaszolt, már kezdtem azt hinni hogy annyira elgondolkodott hogy meg se hallotta a szavaim, majd lassan felém fordította arcát, és így válaszolt:
- Zayn.
Valójában ismerős volt a neve, bár a vezetéknevét nem mondta el, de tudom hogy ezt a nevet hallottam már valamikor. De nem emlékszem mégse. Mindegy, nem lényeges. Miközben ott ültünk hárman, csöndben, telis-tele kusza gondolatokkal, valami hirtelen kizökkentett minket ebből.
Bumm. Bumm.
Sikoltottak. Többen. 
- Mi történt? - fordultam Zayn felé, de ő már reflexből felállt, és elindult megnézni mi történhetett. Grace hozzám bújt, megérezte hogy nincs valami rendben. Kis kezei újra remegni kezdtek. - Ne félj.
Zayn már percek óta elment, már kezdtem megijedni. Majd hirtelen a semmiből felbukkant. Rohant. Rohant, ahogy csak tudott és a nevem kiáltozta. De én mozdulni se tudtam, a lábam nem akart semmi áron sem megmozdulni. 
- Zayn mi történt? - kérdeztem tőle, mikor lihegve , láng vörös fejjel odaért hozzánk.
- Valaki lövöldözik. Lelőttek egy embert. Menekülnünk kell. Most! - nyújtatta kezét Grace felé, aki csöndben, szótlanul utánanyúlt.
- Zayn. Én .. én.. nem tudok menni. - mondtam ki. Rögtön az volt az első gondolatom, hogy itt maradok és agyonlőnek. Bármennyire is az életem függött ettől, nem bírtam lábra állni. Zayn elengedte Grace kezét, és lehajolt hozzám. Kezét végighúzta hátamon, és ölbe vett. Odasúgta Grace-nek hogy kövesse ahogy csak bírja, be kell rohannunk a fák közé. És rohanni kezdtek. Zayn a kezei közt tartott, Grace pedig ügyesen tartotta vele az iramot. De egy idő után éreztem hogy baj van. Zayn lelassult, zihált. A sántító lába..
- Zayn, nem bírsz el még engem is. Megsebesült a lábad. Hagyj itt, és vidd el Grace-t biztonságos helyre.
Nem foglalkozott azzal amit mondtam, csak rohant és rohant, egyenesen az erdős rész felé.

2013. augusztus 14., szerda

FIRST CHAPTER

Airplane

Angeline Fox

Egy valamit megtanultam e kis történetem során. Nem mindegy, hogy te irányítod az életed, vagy az élet irányít téged. Számtalanszor hagyjuk hogy az élet átvegye felettünk az irányítást, és fittyet hányva a következményekre egyszerűen csak azt mondjuk : ' Nem érdekel '. Olyankor azt érzed már minden úgyis mindhiába van, fölösleges minden tett, és szó. Szenvedsz, és őrlődsz. Az életet hibáztatod. Hagyod hogy eluralkodjon feletted a pánik, és hagyod hogy felemésszen. Miért jó ez? Az embereknek csupán kicsit magukba kellene nézniük, és azt mondani : Hibáztam, és most rossz. De ez ellen csak egy valaki tehet, hogy az ellenkezője legyen. Én. Az emberek siránkoznak, és csak megfojtják magukat a saját önsajnálatukban. Cselekedni kell. Ahhoz hogy jobb legyen, csak te tudsz változtatni. Egyedül csak is te. Talán volt olyan pillanat mikor azt hittem ennyi volt, nincs tovább, de Isten újra és újra megsegített. Ismét csak beszélek, és beszélek, de a felét se értitek talán miről is beszélek. Nem voltam különleges lány. De ez a repülőút mégis azzá tett. Búcsút vettem anyától, és szerelmétől. Már számolni se tudom hányszor és hányszor kellett újra átélnem ezt, és mondani  a monoton mondatokat. Rendben, vigyázok magamra. Nem lesz semmi baj. Átadom. Nem volt erősségem sose búcsúzkodni, de értelmét sem láttam ennek. Pár hét és újra vissza repülök hozzájuk. Ahogy évek óta teszem ezt. Apa és anya közt ingázok, a szemük fénye, de valahol mélyen ez mégis bánt engem. Úgy érzem mintha egy kellék lennék. Egy kis csavar az életükben. Nem szükséges, de mégis jó ha ott van. És tudtam hogy ez így van, de mégis elfojtottam magamba ezt a gondolatot. Az agyam legmélyebb kis zugába rejtettem. Tulajdonképpen sosem értettem miért nem anyához kerültem. Szeretem apát, de ő ezt kevésbé mutatja ki felém. Mindig is arra törekedtem, hogy megfeleljek neki, de így, 19 évesen már felhagytam ezzel. Ő volt a csodálatos és mindentudó sebész, az orvos, akinek van egy lánya. Soha nem tudtam neki megfelelni, talán nem feleltem meg neki igazán. És soha nem is fogok. Mert nem akarok.
 - Rendben hölgyem, mehet. - a legkevésbé sem kedves és lágy arcu biztonságiőr miután végigmotozott tovább engedett az uticélom felé. A repülőhöz. A repülő feljárati lépcsője elég szélea volt ahhoz hogy mellettem elférjenek, de valaki mégse bírt magával, és rohanva nekem jött. Lábaim kissé meginogtak, és azon voltam minden erőmmel hogy azok függőlegesen álljanak, mint eddig.
- Nem tudna kicsit jobban odafigy ... - már épp készültem leteremteni az illetőt, mikor felnéztem egy bájos kislányt pillantottam meg előttem, aki ijedt szemekkel bámult rám. Barna kis haja össze volt fonva, akár a cowboy lányoknak, és roppantul aranyos rózsaszín szoknyácskát viselt. Kezében egy rongybaba, amit annyira magához szorított, hogy az embernek már olyan érzése volt hozzánőtt a kezéhez. De mindent egybevetve nagyon aranyos kislánynak tűnt, máris bűntudatom volt hogy így felemeltem a hangom.
- Sajnálom. Elizabeth mondta hogy siessek előre, már nagyon várja hogy utazhasson. - a vékony kis lágy hangja tele volt megbánással, és az hogy a babájára hivatkozott mosolyt csalt az arcomra.
- Semmi baj. És téged hogy hívnak?
 - Grace. De mindenki Gracie-nek hiv. Apa Gracie-macinak, amit nagyon-nagyon nem szeretek. - fejét ide-oda fordította, komoly és határozott arccal. - És téged?
 Szemei csak úgy csillogtak, csipőjét mozgatni kezdte hogy felhívja a figyelmet a szoknyája libbenésére. Imádni való látvány volt.
- Angeline. Örültem hogy megismertelek Grace. Jó utazást kívánok, neked és Elizabeth-nek is! Hallottam ahogy messziről Grace szülei a nevét kiabálják, ő pedig vadul integetve húzta kis magát, hogy már pedig ő ide egyedül jött fel. Oh, és elnézést. Elizabeth-el. Mikor már a szülei elértek hozzánk otthagytam a kislányt, és elindultam megkeresni a helyemet is. A7 Bal. A7 Bal. A7 Bal hol vagy már?
 - Elnézést. - mondogattam az utasülések által behatárolt szűk kis helyen. Szerencsésen fejbe ütöttem valakit a táskámmal. Háttal ült,egy sapka és egy fejhallgató volt a fején, és azt hiszem alszik. Vagyis, aludt. Legközelebb kisebb táskát hozok, csak el ne felejtsem, mert ha így folytatom valakinek még komolyabb sérülést okozok, esküszöm. A7 Bal! Megkönnyebbült arccal ültem le, miközben mellettem egy öltönyös férfi vadul gépelt. Szerintem észre se vette, hogy mellé ültem. Szüntelenül nyomkodta a billentyűzetet, és zabolázatlanul beszélt a fülén hordható kis kütyübe. Igazából fogalmam sincs mi az, ezért megelégedtem a kütyü elnevezéssel is. Sokáig csak ültem, és bámészkodtam. Tekintetem hol egy emberen, hol egy tárgyon időzött el. - Elnézést hölgyem, lenne szíves bekapcsolni a biztonsági övét? - zökkentett vissza a valóságba, egy szőke, makulátlan mosolyú hölgy. Fogai már-már annyira fehérek voltak, hogy bántotta a szemem. Elnézést kérve kapkodtam magam körül az övemért, majd miután megtaláltam a kattanás jelezte, hogy biztonságban vagyok. Csakugyan? Mivel az út nagyon hosszú, úgy gondoltam elütöm hasznosan az időmet. Elővettem a zenelejátszóm, - mert anélkül sehova sem megyek - valamint John Green csodálatos művét, és átadtam minden gondolatom,érzésem és figyelmem, a könyvnek. Pár óra múlva úgy éreztem,hogy a szemhéjam mintha egyre nehezebb lett volna. Egy darabig küszködtem az álmossággal, de erősebbnek bizonyosúlt, így hát szép lassan álomba merültem. Hangos beszédre, és mozgolódásra keltem. Mindenki egyszerre beszélt hol épp egy társának, vagy csak egyszerűen járt a szája. Az előző extra-fehér mosolyú hölgy mellettem rohant el, haja már kicsit sem volt olyan rendezett mint azelőtt, a kusza hajszálak szinte eltakarták a fél arcát.
 - Elnézést, mi történt? - ragadtam meg a csuklójánál. Láttam rajta, hogy ha tehetné, erre most nem válaszolna, de most elővettem a megmondod-vagy-addig-nem-hagylak-békén arcomat.
- Kisebb fajta szélviharba keveredtünk, de kérem ne essen pánikba, nyugodjon meg. A repülőgép vezetők nagyon profik, meg fogjak oldani. - kissé vicces, hogy arról beszél hogy ne legyek ideges - nem mintha az lettem volna,mostanáig - miközben az ember azt hiszi hogy az arca lassan szétreped kétségbeeséstől. És már rohant is el a következő utashoz. Szóval. Szélvihar. Egy repülő, én és több utas. Talán a halál küszöbén.  Légy optimista. Ez még nem a biztos halál, csak egy kis utazás közben történő zökkenő. Biztos hogy sok ilyet átéltek már. Nem lesz semmi baj, hisz Isten vigyáz ránk, és nem hagyja hogy olyan történjen velünk aminek nem szabadna megtörténnie. A mellettem ülő férfi azonban ezzel mit sem törődött. Csak tovább motyogott hol az egyik, hol a másik telefonjába. Az emberek egyre jobban kezdtek mozgolódni. Néhányuk csak riadt arccal ült, várva azt ami ránk vár, de volt aki sokkot vagy épp pánik rohamot kapott. Volt ki felállt és reklamálni kezdett, volt aki szemét becsukva imádkozott. Ez voltam én. Kizártam a körülöttem történteket, a zajokat és csak imádkoztam. Azért hogy senkinek se legyen baja. Ne most. Ne mi. Ne itt. A repülőt hirtelen megdobta valami. Az emberek mind elhalkultak, kik álltak a földre zuhantak. Mindenkinek odaveszni kezdett a reménye. Mindenki jajveszékelve kiabált, sírt és fohászkodott. Érezni lehetett hogy a repülőt már nem mi, nem mi irányítjuk. A szél ide-oda dobálta, az utasokat is beleértve akik nem tudtak a helyükön maradni. A pánik ellepte a teret, leszállt ránk, mi pedig beszívtuk. Éreztem ahogy a mellkasom a szokásosnál szaporábban jár fel s alá, a szívem pedig rendszertelen ütemben ver, mintha csak ki akarna ugrani és elrohanni innen. Emberek omlottak össze a földön, megjelentek az első vércseppek. Nem volt hova menekülni, innen már nincs messze a halál. Tudtuk, hogy többségünk meghal. Vagy ami még rosszabb, mindnyájunk. Eljött a mi időnk.
- Kérem ne álljon fel! - zökkentett ki imámból és gondolataimból az öltönyös partnerem, aki éppen arra készült hogy átlépve engem megöleti magát. Nem szabadott volna felállnia. Ahogy a többieknek sem, akik már holtan feküdtek a repülő talaján.
- Hagyjon békén! - rántotta ki zakóját ujjaim erős szorítása alól. Hiba volt. A következő pillanatban a repülő a feje tetejére állt, ő pedig - mert az öve nem védhette meg, ahogy engem - zuhanva a repülő oldalába verte e fejét, összeesett a földön. A fejéből pedig ömlött a vér. Meghalt. Egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni, a nem mindennapi látvány miatt ami elém tárult. Egy pillanat erejéig lelki szemeim előtt lepergett az életem, a halálom. Ennyi volt? Itt kell meghalnom? Bár azt kívántam volna, bár ne ülnék itt. Bár ne szálltam volna fel, bár ne lenne ez az egész. Emberek sikoltoztak mellettem, emberek keze véres volt ahogy a halotthoz értek. És itt voltam én. Megdermedve az övembe kapaszkodtam. A gondolatok már annyira cikáztak a fejemben, hogy egy nagy gombolyaggá állt össze az össze kusza szál. Megbénultam. Voltak kik megszólítottak, hozzámértek, majd elmentek mert látták mind hiába, és magukkal törődtek. Én csak bámultam magam elé. Tudtam, minden úgy történt ahogy történnie kellett. Ezt hívhatjuk sorsnak, vagy akár Istennek. Ez volt elrendelve nekem. Nem kiáltoztam, nem sírtam, nem kapálóztam. Hagytam hogy ellepjen. Csak ültem, az övemet szorongatva, és néztem. Néztem, ahogy az embereket nem olyasmi lep el mint engem. Őket nem a belenyugvás hálózta be, a pánik. A keserű pánik elárasztotta testüket,lelküket. Nem küzdöttek ellene, meg sem próbálták. Hagyták, hogy talán így, ilyen érzésekkel a szívükben haljanak meg. De én nem akartam így. Ha már meg kell halnom, nem akarom hogy a szívemben rossz érzések kavarogjanak. Azt akarom hogy ha így is kell meghalnom, szép, és kellemes érzésekkel álljon meg a szívem üteme.
Hogy szomorú vagyok-e? Nem. Elfogadtam. Talán furcsa hogy itt vagyok, egy halálközeli élményben, ahol valószínűleg meghalok, de nem. Furcsának tűnhetek, de akkor sem. Tudom, hogy ennek így kell lennie. Nekem erre a gépre kellett felszállnom, nekem ide kellett leülnöm, nekem itt kellett lennem.
- Angeline! - senki nem tudta itt a nevem. Kivéve egy embert. Ez mégis rögtön kizökkentett engem, szinte úgy éreztem eddig nem is lélegeztem. Testem megmozdult a hang hallatára, körbenéztem. Nem láttam. Hol lehet? Döntenem kellett. Felállok, kockáztatok. De meg kell találnom, ezért nem is gondolkodtam sokáig. Az öv kattant, felálltam, követtem a hangot. Jobbra indultam, de megállítottak.
- Hölgyem, kérem üljön le! Kérem! - zokogva szólt rám stewardess. Nem foglalkoztam vele. Halk sajnálatomat fejeztem ki, és rohantam a másik szekcióba.
- Grace! Grace hol vagy? - kiabáltam amennyire az adott állapotban kifértek a hangok a torkomon. Nem válaszolt egy darabig. Szívem hevesebben vert. Féltem, hogy valami baja esett. Éreztem ahogy a könnyek próbálnak utat törni a szememben. Meg kell találnod.
- Angeline! Angeline itt vagyok! - kiáltott nekem egyre-egyre hangosabban vékonyka kis hangjával. Éreztem hangján, hogy zokog.
Ő még annyira fiatal Istenem. Miért kellett itt lennie? Még ott áll előtte az egész élet. Ne vedd el tőle ilyen korán. Kérlek.
Az emberek nem tudtak nyugton ülni, rengeteg mindenkibe beleütköztem, elnézést kérve rohantam tovább. És akkor megpillantottam azt, amihez semmi szívfacsarító látvány nem ér fel. Grace bekötve ült, ölében pedig édesanyja hason feküdt. Fejéből csöpögött a vér, ami összekoszolta nem csak Grace-t, de a padlót is. A kislány arca annyi mindent tükrözött hogy sorolni is nehéz lenne. Nem volt tisztában azzal mi folyik itt, a szülei nem szólnak hozzá, nem mozognak. Csak sírt, a babáját szorongatta, próbált kiszabadulni az öv és anyja teste rabságából.
- Angeline segíts! - kiáltott oda nekem mikor észrevett. Egy pillanatra megtorpantam, majd hozzá futottam. Halott anyja látványa engem is megrémisztett, bele sem mertem gondolni ő mit érezhet most a kicsi szívével. Bár nem volt kellemes, meg kellett fognom, hogy levehessem Grace testéről. Mialatt felemeltem, és áttettem a mellette lévő székre, láttam hogy az ajkaiból csöpög a vér. A biztonság kedvéért leellenőriztem hogy él-e még, vagy meghalt. Kitapogattam a nyakán lévő eret, de az nem lüktetett. Sietve Grace-hez fordultam aki már az övével ügyetlenkedett, míg sikerült neki kikapcsolni. Felállt, és átölelt. Szorosan magamhoz húztam a zokogó kislányt akinek láttán az én könnyeim és szaporábban igyekeztek felgyülemleni.
- Grace, le kell ülnünk. Nem biztonságos állva. - simítottam bele selymes hajába, miközben másik kezemmel a hátát simogattam, hogy megnyugodjon valamennyire. Leültem az ülésre ahol az imént ült, miközben ő a szemét dörzsölgetve beleült ölembe. Szerencsére az öv mindkettőnket átért, azért bekapcsoltam minket, kezeimmel pedig átkulcsoltam Grace kis testét. Megfogta kézfejével az enyémet, így éreztem hogy rettentően remeg a keze. - Ne félj, itt vagyok veled, bármi is történjék velünk. - súgtam oda neki.
Az emberek ide-oda rohangáltak, hol majdnem ránk estek, hol az arcunkba ordítottak, de Grace és én csak ültünk. Nem tehettünk semmit. Ő mozgolódva kissé felém fordult, mellkasomra hajtotta fejét, és akkor olyat mondott amitől legjobban féltem.
- Angeline, meg fogunk halni?
Bár ajkaimat  kinyitottam, de egy árva hang sem akart kijönni rajta. Nem akartam erre válaszolni. Nem akartam kimondani azt hogy, : ' Igen, minden valószínűséggel, igen. '
Szorosabban öleltem, miközben letöröltem arcomról a lefolyó könnyeket.
És ekkor a repülő zuhanni kezdett.
Utoljára ránéztem Grace-re, a síró kis szemeibe néztem, ujjammal letöröltem a könnyeket az arcáról.
- Ne félj Grace, Isten megsegít!
És ekkor elsötétült minden.

2013. július 1., hétfő

PROLOGUE


Mikor kicsi voltam a szüleim mindig elmondták nekem ahányszor egy könnycsepp folyt végig az arcomon : az élet egy keresztút, melyet egyedül kell végigjárnod. Lesznek nehézségek, keresztek amelyeket csak én hordozhatok, amelyekkel meg kell tanulnom együtt élni. Gyerek fejjel még nem tudtam mit is akarnak ezzel mondani. Akkoriban azt hittem mindent tudok, és minden a rendjén van. De ahogy felnőttem  rá kellett jönnöm mekkorát is tévedtem. Az élet küzdött ellenem. Ha előnyt kovácsoltam, azt idővel elvette tőlem. Tudtam hogy erősebb nálam, de én mégis erős maradtam és küzdöttem, még ha értelmét sem láttam annak. Egyszerűen valami azt diktálta hogy muszáj, ha nem is elsősorban magam miatt. A szeretteim miatt, akik sose adták fel. Bíztak bennem, tudták hogy erős vagyok. Tudták hogy egy nap újra közöttük fogok járni, hallani fogják a hangom, érezni fogom azt hogy mennyire szeretnek. Sokszor éreztem mégis azt hogy könnyebb lenne ha feladnák. Ha feladnánk. Milliószor gondoltam már arra, mi lenne ha egyszerűen nem léteznék. Ha senki se ismert volna meg, mert nem létezem. Ha az egész életem meg se történt volna. Ha nem léteztem volna. Mert azt gondoltam akkor minden könnyebb lenne. De rájöttem hogy nem lehetek önző. Magamról talán levetném a kereszteket, de másokra ráakasztanám. És hogy az emberek miért lesznek önző vadállatok mikor az életük forog kockán? Hogy a pánik, és az önzőség miért múlja fel a szeretetet? A válasz egyszerű. Mert félnek a haláltól. Mindenki fél hogy egyszer őt is utoléri és bekebelezi a sötétség. És a legrosszabb, soha nem tudjuk mikor és hogy csap le ránk. Erre nem lehet felkészülni. Egyszerűen csak minden pillanatot úgy kell megélni mintha az az utolsó lenne. Ahogy a mondás is szól: Carpe Diem, vagyis Élj a mának. Nem számít hogy hol, kivel, lehet hogy egyedül, lehet hogy egy szeretteddel, vagy számodra egy jelentéktelen emberrel, mert Valaki ezt már előre megírta akarata szerint. Isten előre megírta akarata szerint. Az ember egy idő után mégis hozzászokik a halál gondolatához. Ha napról napra csökken a túlélési esély, az erő, az ember tudja hogy mi vár rá. Tudja hogy nincs messze. De mégse adja fel. Kiélvezi minden percét annak hogy még levegőt vehet, hogy mozoghat, hogy élhet. Mert soha nem adja el a reményt. Mindig van miért küzdeni, csak meg kell találnunk mi az. Én megtaláltam minden reményem, erőm, és fájdalmam egy személyben. De nem tudtam vajon érdemes mégis küzdeni érte? Érdemes ennyi mindent átvészelni, a semmiért? Az egyik felem azt mondtam nem, de a másik mindvégig bíztatott, lehet hogy nagy küzdelmek árán, de meg lesz mindennek a gyümölcse.És hogy miről is beszélek? Néha már én sem tudom. Az agyam forog, és kapcsolatokat fűz egyik dologból a másikba. Lehet hogy most minden kuszának tűnik, de idővel megtudod hogy mégsem az. Az élet egyszerű, csak mi fogjuk fel nehézségként, amit le kell gyűrnünk. Kíváncsi vagy miről is beszélek, igaz? Gyere ülj mellém, és hallgasd meg történetem. Nem voltam soha különleges, nem voltak szuper adottságaim, nem voltak semmiféle szuper képességeim. Nem voltam rossz kislány. Nekem is voltak játékaim, és saját kis szobám, amit gyerek fejjel egyszerűen csak kuckónak hívtam. Rendes családban nevelkedtem, és rendes oktatásban részesültem, amit még akkor nem tudtam hogy ezek megmenthetik meg az életem. De valamilyen okból kifolyólag 8 éves koromban a szüleim úgy döntöttek életüket külön utakon folytatják. Csendes válás volt, nem akartak engem lelkileg terhelni. Sosem veszekedtek előttem, de azt nem tudták hogy este, az emeleten, mindent hallottam. A hajnali órákban aludtam csak el, átkarolva a macimat, mialatt könnyek szöktek ki a szememből. Apámmal maradtam Londonban. Édesanyám elment, egészen a tengerentúlra, és New Jersey-be költözött. És bár hivatalosan apámmal éltem, valójában katolikus bentlakásos iskolába mentem. Én döntöttem így, én akartam ezt. Mert tudtam hogy Isten az én megmentőm. Szerettem oda járni, de miután betöltöttem a 18-at, el kellett hagynom az iskolát, és otthon kellett élnem. De soha nem hagytam ott igazán. Ahogy az időm kedvezett, visszajártam. Játszottam a kicsikkel, festegettem velük, amit éppen kiosztottak rám. Teljes szívemből szerettem ott segíteni. Mikor a kis gyerekek mosolyogtak le rám úgy éreztem az én Istenem mosolyog le rám. Édesanyámat sokszor látogattam meg, és az új barátját. Kedves ember volt, örültem neki, hisz szerette és gondját viselte anyámnak. Minden ekkor kezdődött el, egy látogatásom alkalmával.
- Angeline, mond figyelsz te egyeltalán rám? - szólalt meg mellettem édesanyám. Már megint elkalandoztam. Szavaira rögtön felé kaptam a fejem, és nagy mosollyal az arcomon mosolyogtam ragyogó rá, és barátjára aki most is védelmezően karolt át a derekát.
- Persze, ne haragudj, csak elkalandoztam.
Arcáról eltűnt a komorság. Viszonozva mosolyom mutatta meg gyönyörű fehér fogait. Elérzékenyülve ölelt át szorosan, néha-néha azt hiszem ilyenkor sose enged el. De nem bántam soha. Szerettem ahogy átölel, és érzem hogy mennyire szeret.
- Vigyázz magadra kincsem, rendben? - simította végig kézfejét arcomon, aminek érintése olyan volt akár a selyem. Tudtam hogy el kell mennem, de valami mégis azt akarta hogy ne üljek fel arra a repülőgépre. De mennem kell, otthon már várnak.
- Vigyázok, megígérem. - apró puszit nyomtam anya arcára, és megindulva a bőröndöm társaságában indultam el a repülő fele.
Talán életem baklövése volt felszállni arra a gépre, de mégsem bánom.
Az életem innentől gyökeresen megváltozott.
Valaha egy senki voltam. Mindig is valaki akartam lenni. De nem az a valaki, aki lettem.