PROLOGUE

Mikor kicsi voltam a szüleim mindig elmondták nekem ahányszor egy könnycsepp folyt végig az arcomon : az élet egy keresztút, melyet egyedül kell végigjárnod. Lesznek nehézségek, keresztek amelyeket csak én hordozhatok, amelyekkel meg kell tanulnom együtt élni. Gyerek fejjel még nem tudtam mit is akarnak ezzel mondani. Akkoriban azt hittem mindent tudok, és minden a rendjén van. De ahogy felnőttem  rá kellett jönnöm mekkorát is tévedtem. Az élet küzdött ellenem. Ha előnyt kovácsoltam, azt idővel elvette tőlem. Tudtam hogy erősebb nálam, de én mégis erős maradtam és küzdöttem, még ha értelmét sem láttam annak. Egyszerűen valami azt diktálta hogy muszáj, ha nem is elsősorban magam miatt. A szeretteim miatt, akik sose adták fel. Bíztak bennem, tudták hogy erős vagyok. Tudták hogy egy nap újra közöttük fogok járni, hallani fogják a hangom, érezni fogom azt hogy mennyire szeretnek. Sokszor éreztem mégis azt hogy könnyebb lenne ha feladnák. Ha feladnánk. Milliószor gondoltam már arra, mi lenne ha egyszerűen nem léteznék. Ha senki se ismert volna meg, mert nem létezem. Ha az egész életem meg se történt volna. Ha nem léteztem volna. Mert azt gondoltam akkor minden könnyebb lenne. De rájöttem hogy nem lehetek önző. Magamról talán levetném a kereszteket, de másokra ráakasztanám. És hogy az emberek miért lesznek önző vadállatok mikor az életük forog kockán? Hogy a pánik, és az önzőség miért múlja fel a szeretetet? A válasz egyszerű. Mert félnek a haláltól. Mindenki fél hogy egyszer őt is utoléri és bekebelezi a sötétség. És a legrosszabb, soha nem tudjuk mikor és hogy csap le ránk. Erre nem lehet felkészülni. Egyszerűen csak minden pillanatot úgy kell megélni mintha az az utolsó lenne. Ahogy a mondás is szól: Carpe Diem, vagyis Élj a mának. Nem számít hogy hol, kivel, lehet hogy egyedül, lehet hogy egy szeretteddel, vagy számodra egy jelentéktelen emberrel, mert Valaki ezt már előre megírta akarata szerint. Isten előre megírta akarata szerint. Az ember egy idő után mégis hozzászokik a halál gondolatához. Ha napról napra csökken a túlélési esély, az erő, az ember tudja hogy mi vár rá. Tudja hogy nincs messze. De mégse adja fel. Kiélvezi minden percét annak hogy még levegőt vehet, hogy mozoghat, hogy élhet. Mert soha nem adja el a reményt. Mindig van miért küzdeni, csak meg kell találnunk mi az. Én megtaláltam minden reményem, erőm, és fájdalmam egy személyben. De nem tudtam vajon érdemes mégis küzdeni érte? Érdemes ennyi mindent átvészelni, a semmiért? Az egyik felem azt mondtam nem, de a másik mindvégig bíztatott, lehet hogy nagy küzdelmek árán, de meg lesz mindennek a gyümölcse.És hogy miről is beszélek? Néha már én sem tudom. Az agyam forog, és kapcsolatokat fűz egyik dologból a másikba. Lehet hogy most minden kuszának tűnik, de idővel megtudod hogy mégsem az. Az élet egyszerű, csak mi fogjuk fel nehézségként, amit le kell gyűrnünk. Kíváncsi vagy miről is beszélek, igaz? Gyere ülj mellém, és hallgasd meg történetem. Nem voltam soha különleges, nem voltak szuper adottságaim, nem voltak semmiféle szuper képességeim. Nem voltam rossz kislány. Nekem is voltak játékaim, és saját kis szobám, amit gyerek fejjel egyszerűen csak kuckónak hívtam. Rendes családban nevelkedtem, és rendes oktatásban részesültem, amit még akkor nem tudtam hogy ezek megmenthetik meg az életem. De valamilyen okból kifolyólag 8 éves koromban a szüleim úgy döntöttek életüket külön utakon folytatják. Csendes válás volt, nem akartak engem lelkileg terhelni. Sosem veszekedtek előttem, de azt nem tudták hogy este, az emeleten, mindent hallottam. A hajnali órákban aludtam csak el, átkarolva a macimat, mialatt könnyek szöktek ki a szememből. Apámmal maradtam Londonban. Édesanyám elment, egészen a tengerentúlra, és New Jersey-be költözött. És bár hivatalosan apámmal éltem, valójában katolikus bentlakásos iskolába mentem. Én döntöttem így, én akartam ezt. Mert tudtam hogy Isten az én megmentőm. Szerettem oda járni, de miután betöltöttem a 18-at, el kellett hagynom az iskolát, és otthon kellett élnem. De soha nem hagytam ott igazán. Ahogy az időm kedvezett, visszajártam. Játszottam a kicsikkel, festegettem velük, amit éppen kiosztottak rám. Teljes szívemből szerettem ott segíteni. Mikor a kis gyerekek mosolyogtak le rám úgy éreztem az én Istenem mosolyog le rám. Édesanyámat sokszor látogattam meg, és az új barátját. Kedves ember volt, örültem neki, hisz szerette és gondját viselte anyámnak. Minden ekkor kezdődött el, egy látogatásom alkalmával.
- Angeline, mond figyelsz te egyeltalán rám? - szólalt meg mellettem édesanyám. Már megint elkalandoztam. Szavaira rögtön felé kaptam a fejem, és nagy mosollyal az arcomon mosolyogtam ragyogó rá, és barátjára aki most is védelmezően karolt át a derekát.
- Persze, ne haragudj, csak elkalandoztam.
Arcáról eltűnt a komorság. Viszonozva mosolyom mutatta meg gyönyörű fehér fogait. Elérzékenyülve ölelt át szorosan, néha-néha azt hiszem ilyenkor sose enged el. De nem bántam soha. Szerettem ahogy átölel, és érzem hogy mennyire szeret.
- Vigyázz magadra kincsem, rendben? - simította végig kézfejét arcomon, aminek érintése olyan volt akár a selyem. Tudtam hogy el kell mennem, de valami mégis azt akarta hogy ne üljek fel arra a repülőgépre. De mennem kell, otthon már várnak.
- Vigyázok, megígérem. - apró puszit nyomtam anya arcára, és megindulva a bőröndöm társaságában indultam el a repülő fele.
Talán életem baklövése volt felszállni arra a gépre, de mégsem bánom.
Az életem innentől gyökeresen megváltozott.
Valaha egy senki voltam. Mindig is valaki akartam lenni. De nem az a valaki, aki lettem.